Forrás: Szentesi Élet

Városunk idősebb lakosai között aligha van olyan, akinek ne csengene ismerősen a Fridrich név, hisz száz éven át ez egyet jelentett a fényképészettel, a fotóművészettel, a képzőművészet támogatásával. Sokan még a Mesterre, Fridrich Jánosra is emlékezhetnek, aki 1893-ban fényképészsegédként került Szentesre, és hamarosan a település legismertebb fotográfusává vált. Önálló műtermét 1905-ben nyitotta meg a Kossuth utcán, az ún. görög bérház udvarában. A ma ipartörténeti kiállítóhelyként működő kis épületben egykor számos híresség megfordult, a korszak képzőművészeinek színe-java: Koszta József, Rudnay Gyula, Tornyai János, Endre Béla, Drahos István, Örkényi Strasszer István, Koncz Antal. Fridrich János maga is amatőr festő volt, sokat tanult művészbarátaitól, de ennél jelentősebb volt műpártoló, mecénási tevékenysége, amelynek számos ifjú tehetség köszönhette sikeres pályakezdését.

A Mester szakmai sikerei közé sorolható, hogy "fényképészdinasztiát" alapított, utódainak továbbadva mesterségbeli fogásait. Fia nem lévén, leányaira hagyományozta felhalmozott tudását, elemi iskolás koruktól bevonva őket a műtermi munkába. Kezdetben a fixálásban, a képek áztatásában és szárításában segédkeztek, később már ők végezték a kopírozást, fényesítést, a vegyszerek kikeverését, a képek körülvágását, cakkozását, és besegítettek az ügyfelek fogadásában is. Igen korán saját fényképezőgépeket is kaptak, hogy kedvükre "amatőrködhessenek". Az imádott papánál hivatalosan kitöltötték a tanoncidőt, majd segédként folytatták a munkát a családi vállalkozásban. Amikor férjhez mentek, apai segítséggel önálló fotóműtermet nyitottak.

A legkisebb leány, Ida, aki 1922-ben született, némileg kilógott a sorból. Leginkább ő örökölte apja művészetek iránti rajongását, nehezen viselve a nőkre nehezedő konvencionális kötöttségeket. Korában "modern" nőnek számított: úszott, korcsolyázott, lovagolt, kerékpározott, dohányzott, s ami akkoriban még ritkaságszámba ment, leérettségizett. Talán nem véletlen, hogy számára a nagy Ő Tokácsli Lajos festőművész lett, akinek a pályakezdését Fridrich János egyengette. Az ifjú tehetség 1935-ben fordult meg először a Fridrich-házban, s csakhamar kiderült, hogy nem az idős fotográfus miatt lettek egyre gyakoribbak látogatásai a műteremben. Ez 1942 februárjában egyértelművé vált, amikor eljegyezte, majd november 22-én nőül vette patrónusa legkisebb leányát, Fridrich Idát.

Ettől kezdve Ida teljes énjével férjének élt, mindent alávetve párja művészi kiteljesedésének, sikerének. Ő volt a múzsája, bátorítója, vigasztalója, kritikusa, ha kellett ápolója, gondozója. Egy egész életen át. A kezdeti évtizedek pedig igen nehezek voltak. A boldog családi életnek 1943 őszén a katonai "SAS"-behívó vetett véget. A fiatalasszony magára maradt néhány hónapos kislányával, Boglárkával. Férje 1945 tavaszán szerencsésen hazatért, de lakásukat akkorra kifosztották. Az újjáépítés, újrakezdés évei következtek, gyakori nélkülözéssel, még több csalódással. Ida néni rendületlenül hitt férje tehetségében, nyugodt családi hátteret biztosítva rajongva szeretett társa művészi munkájához. Tanult mesterségével, a fotózással azonban ő sem hagyott fel. Ugyan nem lett segéd édesapjánál, nem nyitott saját műtermet, mint nővérei, de a helyi Kertészeti Kutatóállomás munkatársaként részt vett számos országos- és világhírű nemesített termék fotódokumentációjának, látványos termékbemutatójának összeállításában, megrendezésében. Nyugdíjba vonulásától minden idejét ismét férjének és családjának szentelhette. Felügyelte férje étrendjét, beszerezte a szükséges gyógyszereket, óvta minden bajtól. Tokácsli Lajos a 80. születésnapján vele készült interjút a következő mondatokkal zárta: "Nyolcvan esztendő; sok, kevés? Ez azért valami. Hálás vagyok a sorsnak, hogy imádott feleségem és családom körében tudtam eltölteni." A mindenkor hű, ragaszkodó hitves kilenc évvel élte túl élete párját. Még segédkezett abban, hogy férje munkásságáról minél hitelesebb leírás kerüljön a Szentes város díszpolgárai című kötetbe. Még részt vett az elmúlt évben megjelent könyv avatóján. Leánya és unokája mesélte, hogy nagy örömet jelentett számára a Lajos bácsiról szóló fejezet, amelyet többször felolvastatott magának. Bizonyára akkor is szeretett urára és családjára gondolhatott, amikor néhány napja, 87. életévében elragadta a halál.

Ma a város egyik látványossága, valóságos "ékszerdoboza" a főutcán található "fényirda", az 1905-ben megnyílt Fridrich-féle napfény-műterem szerény kis épülete. Az országosan is ritkaságnak számító technikatörténeti létesítmény a Fridrich lányoknak köszönheti létét, hisz ők őrizték meg az értékes régi berendezéseket, és adományozták azokat a múzeumnak, közel 25 ezer üvegnegatív és síkfilmfelvétel kíséretében. A hagyaték sorsát az adományozók folyamatosan figyelemmel kisérték. Most, Ida néni halálával az utolsó Fridrich leány is távozott az élők sorából. Ettől kezdve közös feladatunk és kötelességünk lesz felügyelni az értékes gyűjteményre, s mindarra a szellemi- és kulturális hagyatékra, amelyeket a Fridrich családnak köszönhet városunk.

Labádi Lajos